Györgyi Dénes nyomában

Van, hogy egy város csak akkor kezd mesélni, ha valaki mellénk szegődik, aki ismeri a hangját. Júniusban egy városnéző sétára indultunk Balatonalmádiban, az Almádi Kősztorival. Forintos-Berki Judit vezetett végig minket, Györgyi Dénes építész nyomában, és velünk tartott Földes László – Földes Architects – kortárs építész, Györgyi Dénes dédunokaöccse is, aki máig sokat tesz az életmű emlékének megőrzéséért.

Régen én is így kezdtem fotózni. Fogtam a gépem, elindultam egy városban, és felemeltem a tekintetemet. Nem a nevezetességeket kerestem, hanem azokat az apró részleteket egy-egy homlokzaton, amelyek mellett a legtöbben elsétálnak. Budapesten, később Barcelonában, Londonban, Amszterdamban ugyanaz vonzott. Mostanában ritkábban jut idő egy ilyen sétára (leginkább utazások alkalmával, de olyankor már a mobil a hű társam fotózáshoz), és talán ezért volt más ez a délután, megint csak felemeltem a fejem.

A világkiállításoktól az almádi iskoláig

Györgyi Dénes neve ma már keveset mond, pedig fél Európa látta a munkáját. Ő tervezte a barcelonai, a brüsszeli és a párizsi világkiállítás magyar pavilonját a húszas-harmincas években, és az ő keze nyomát őrzi – Münnich Aladárral közösen – a debreceni Déri Múzeum is. Olyan épületek, amelyek mellett ma úgy sétálunk el nap mint nap, hogy nem tudjuk, ki álmodta meg őket.

A háború után visszahúzódott a Balaton mellé. 1945-ben elvesztette egyetlen fiát, és élete utolsó éveit itt, Balatonalmádiban töltötte. Utolsó megvalósult terve egy almádi iskola volt, 1948-ból. Ma is áll, ma is gyerekek tanulnak benne, és 1990 óta az ő nevét viseli, ahogy a mellette futó utca is. Van valami csendes igazságosság abban, hogy egy építész, aki világkiállítások pavilonjait álmodta meg, egy vidéki iskolával zárta a pályát – és épp ez az épület él tovább a leghétköznapibb módon, gyereklármával tele.

A séta végén eljutottunk a villához is, amelyet 1934-ben saját magának és a családjának tervezett, az apósa nyaralójának telkén. Ma az MTA üdülője.
Ott állva, a fák között, könnyű volt megérteni, miért ide vonult vissza: a víz közelsége, a csend, a kertek – egy másfajta lépték, mint a világkiállítások reprezentációja.

Amit a fotós keres a részletekben

Amit az építészettörténet is újra meg újra kiemel vele kapcsolatban: a részletet sosem kezelte mellékesen. Egy burkolat megválasztása, egy párkány aránya, egy nyílás helye – nála ezek nem díszítések voltak, hanem a dolog lényege, akkor is, amikor talán senki nem figyelt volna oda rájuk. Földes László családi történetein keresztül pedig közelebb kerültünk ahhoz az emberhez, akinek a munkái ma is meghatározzák Balatonalmádi arculatát.

Fotósként én is ezt keresem egy térben. Nem magát a látványt, hanem azt az egy döntést, amit valaki egyszer gondosan meghozott, és ami évtizedekkel később is ott van. Néha egy homlokzat, néha egy belső részlet, néha csak az, ahogy a délutáni fény ráesik egy régi anyagra.

Csak észre kell venni.

Köszönöm az Almádi Kősztorinak és Forintos-Berki Juditnak a meghívást, Földes Lászlónak pedig a történeteket.